7.fejezet - Szép az élet! Vagy mégsem?

Meghoztuk az új rész! Remélem tetszeni fog! Jó olvasást! Ha van időd mindenképpen komizz!

Hatalmas mosollyal az arcomon keltem fel és indultam a mai “mozis-vásálós” találkozónkra. A fiúk nélkül elképesztően üres volt a ház, minden pillanatban vártam, hogy Lou előugrik valahonnan egy-két vicces beszólást elejtve, vagy, hogy Zayn előmászik a fürdőből enyhén borostás állát dörzsölgetve egy szál törölközőben, Liam-et a reggeliző asztalnál találom, ahogy ott ül a reggeli újságba temetkezve, Niallt félig kilógva a nasispolcból, de a legjobban Harry hiányzott: az, hogy reggel csókjára ébredjek és az ringasson álomba. Mióta árvaházban élek, nem voltam még úgy igazán egyedül soha, most meg nem tudtam mit kezdeni ennyi szabadidővel, de ma szerencsére nem kellett sok időt abban a fojtogatóan üres lakásban töltenem, hála Kittinek és Cameron-nak. Kellemes szellő összeborzolta szőkésbarna tincseim, melyek most szabadon omlottak vállamra. Hamar a  plázához értem, ahol már ott várt az én két szeleburdi barátom. Odamérve két puszit nyomtam arcukra.

- Mi az a levakarhatatlan vigyor? - Csipkedte meg arcom barátnőm, elindulva a hatalmas bevásárló központ ajtaja felé.

- Nem tudom, egyszerűen jó napom van! Szép az élet! Miért panaszkodnék? - Karoltam át nyakát befelé vonszolva első állomásom felé az ékszerboltba. Mindketten kérdőn néztek rám, fogalmuk sem volt, mit akarok egy ilyen helyen, hisz még a fülemet sem lövettem ki.  Sosem bírtam a test ékszereket, sőt, semmilyen ékszert; mindig is tehernek éreztem, ha rajtam van, de tudtam, hogy barátom imádja a karkötőket és a férfias nyakláncokat.

- Harry-nek akarok venni valamit, meg kell ünnepelni, hogy kiadnak egy új albumot! - Nézegettem az ezüstékszereket. Természetesen én semmit sem találtam, sosem tudtam keresgélni, hisz csak akkor mentem boltba, ha tudtam, mit akarok, semmit sem szerettem elsietni.

- Megtaláltam! - Kiáltott fel Cam 20 perc keresgélés után. Egy szempillantás alatt mellette termettem és tényleg igaza volt, ez teljesen Harrys volt. Az ezüstnyakláncon egy apró papír repülő lógott, megforgattam kezemben az apró ékszert és elmosolyodtam, imádtam, hatalmas puszit nyomva barátom arcára vittem az eladónőhöz a kiszemelt példányt. Busás kis összeget hagyva a boltban indultunk el következő állomásunk felé egy ruhaüzletbe. Kitti a szalagavatójára akart magának egy csinos darabot venni. Hamar talált magának valót: egy gyöngyörű, mell alatt fekete masnival összefogott, halávanyrózsaszín  ruhát, mely mindhármunk tetszését elnyerte. Mindig is szerettem volna szép ruhában táncolni egy helyes fiúval, de persze beteg lettem a szalagavatóm napján, így ez az álom örökké álom maradt számomra.

- Álomszép vagy! - suttogtam barátnőmnek, aki a próba fülke tükrében méregette magát. Cameron is egyetértett, hisz Kittin nem is lehetett volna jobbat elképzelni.

- Te is próbálj fel egyet! - Kiáltott vidáman barátom kezembe nyomva egy fehér darabot, majd betuszkolt a kis kabinba, gondosan behúzva a függönyt. Amikor felvettem, akkor láttam meg, milyen elképesztő ruhát is tett kezembe. Hófehér anyaga földet söpörte, mellbe szűkített, felül kövekkel kirakva, ámuldozva néztem a tökéletesen rám passzoló mesterművet. Kiléptem a fülkéből, két barátom felém fordult, és még percekkel később is leesett állal bámultak rám.

- Milyen ? - Fordultam körbe.

- Meg kell venned! Tökéletes! - Sípítozott barátnőm.

Pár órával később elégedetten távoztunk kezünkben két-két hatalmas szatyorral. Ritkán jöttünk vásárolni, de akkor túlzásokba voltunk hajlamosak esni. Következő állomásnak a mozit választottuk, barátom tudta, mit akar, meg is vette nekünk a jegyet a ”Listen to your heart“-ra. Legalább két csomag zsepit elhasználtunk, mire vége lett, miután kimentünk a fényre nevetésbe törtünk ki: mindhármunk szeme vörös volt és duzzadt. Mivel az ebédet is kihagytuk, már elképesztően éhesek voltunk, így a McDonald's mellett döntöttünk. Miután megvacsoráztunk, megköszönve ezt a csodálatos napot útnak indultam, ha nem akartam lekésni a buszt és még egy órát itt ácsorogni. Puszit nyomtam barátnőm arcára, majd megöleltem, mikor Cameron megkapta a jól megérdemelt arcra pusziját, belecsípett a fenekembe.

- Aztán mindent elmesélni!- Mosolygott, majd szorosan megölelt. Vigyorogva ráztam meg fejem és indultam buszomhoz. Kellemesen simogatta arcomat az esti levegő. Sosem értettem, miért nem lehet közelebb rakni a Plázához a buszmegállót, de valahogy most nem bántam meg ezt a kis sétát. El tudtam gondolkozni az elmúlt hetek történésein. Furcsa, hogy mennyire megváltozott az életem ilyen kevés idő alatt. Ugrándozni tudtam volna örömömben: minden annyira csodálatos volt, mint még soha. Egy sötét kis utcán keresztül már csak pár percem volt, így felgyorsítottam lépteim, ám ekkor egy hatalmas rántást éreztem hajamon; elnyomva egy fájdalmas sikolyt zuhantam a földre. Nem értettem, mi történik szemembe könnyek gyűltek, fájdalomtól eltorzult arccal próbáltam hátranézni, de még mindig sajgott az egész koponyám, ami meggátolt az értelmes mondatom összerakásában. Pár másodperccel később annyira össze tudtam szedni magam, hogy hátranézzek. Két 15 éves lány állt mögöttem olyan gyűlölettel a szemükben, melyet még a félhomályba borult utcán is tökéletesen láttam. A fekete hajú lány tett egy tétova lépést felém, mire én azonnal talpra szökkentem.

- Azt hiszed, elveheted tőlem az én Harry macim? Te K*rva! - Lefagytam, nem is értettem először, mi történik, hirtelen jött fájdalom zökkentett ki döbbenetemből. Kezdetben nem éreztem semmit, de ahogy teltek a másodpercek, szemem őrülten sajogni kezdett, majd a fájdalom tovább terjedt az egész arcomra. Dühösen néztem a két kis fruskára, ahogy ott álltak pökhendi módon keresztbe font karokkal. Ökölbe szorult a kezem.

- És erről a te "Harry macid" is tud ? - Fontam össze kezem mellkasom előtt nyugalmat erőltetve vadul remegő végtagjaimra. A lány dühében nekem rontott, de mielőtt ismét megüthetett volna, egy férfi termett előttem. Valamit beszélt a két lánynak, akik fülüket-farkukat behúzva menekültek az én izmos, bőrdzsekis maffiozó kinézetű férfi nevelőm, Peter tanár úr elöl. Mindennek ellenére megmosolyogtatott a viszontlátás.

- Minden rendben? - Ölelt meg gyengéden, mire én minden erőmmel magamhoz szorítottam.-Hazavigyelek?- kérdezte kedvesen. Biztos voltam benne, hogy a buszom már elment és most semmi sem hiányzott jobban, mint a mellette érzett biztonság. Beültem kocsijába és elmondtam a címet; sosem volt az a csevegő típus és most nem is akartam senkivel beszélgetni, meg kellett emésztenem a történteket. Sírni akartam, de nem tudtam, fejemben ezernyi gondolat kavargott. A tanár úr még egyszer megkérdezte, jól vagyok-e, mielőtt kiszálltam az autóból, de nekem csak egy bólintásra telt. Berohantam a lakásba, gondosan bezárva az ajtót ledobtam táskám és egyenesen a fürdőbe mentem. Lemostam az arcom egy jó nagy adag hideg vízzel, lopva a tükörbe pillantottam, de mennyire rossz ötlet volt! Dagadó lila monoklim láttán elfogott a síró görcs. Fájt a szemem, de a gyomromba maró érzés ezerszer rosszabb volt. A fürdőszoba hideg csempéjének dőlve zokogtam. Nem tudtam felfogni hogy létezhetnek ennyire utálatos és borzasztó emberek, miért nem tudnak békén hagyni? Ha minden tökéletes, miért kell tönkremenne?  Szívem elszorult, ahogy újra és újra végigpörgettem magamban az elmúlt óra eseményeit. Még jobban rám tört a zokogás, fejemet kezeimbe hajtva sírtam, nem tudtam, hogy fogom ezt elmondani Harry-nek. Nem lenne szabad tudnia erről.

 - Amy?!